Családállítás & Személyiségintegráció

A belső törzs visszahívása: A bárány

Ági már több, mint egy éve (hosszabb – rövidebb kihagyásokkal) vesz részt az állítói napokon. 

Most belső törzsének keresésére indul abból a meggondolásból, hogy ha bent összerendeződik a közösség, aminek ő fontos, megbecsült tagja, akkor kint is megtalálja azt. 

Azokat a múltbeli történeteket keressük az állításban, amelyek során közösségeiben hasadás történt. Száműzetés, vagy fogadalom, ami miatt a közösség tagjai ma már nem gyűlnek össze, nem találkoznak egymással. Külső trauma, melynek emléke feldolgozhatatlan, vagy mély igazságtalanság, egyet nem értés, akár árulás történhetett a közösség tagjai között egymás sérelmére, méghozzá olyan mértékben, hogy az újabb születésekben inkább elkerülik egymást, minthogy rendezzék a történteket. Ily módon fokról fokra csökken az egymáshoz tartozó szövetségesek száma, s fontos értékek mennek veszendőbe. Ez az oka annak is, ha az érték mégis megmutatkozik, valaki élteti, alkotja, mégnincs, aki értékelje, elismerje, megadja az árát. Ha nincsenek közösen elfogadott és éltetett értékek, szabályok, akkor nincsenek olyan elvárások, minták sem, amikhez igazodva a “jóság” érzése elérhető.

Ily módon Ági – jóllehet segítőkészségéhez, tudásához, jóindulatához nem fér kétség – ez életében gyakran azt érzi, hogy magára maradt, nincs kinek adnia, csak kevés egymást kölcsönösen támogató, elismerő kapcsolata van az életében. 

Az izomteszt alapján az 1200-as évek elején járunk, a mai Egyesült Királyság északi részén, a tengerparton, egy ott lévő nagy szigethez közeli faluban. 

Egy idősebb és egy fiatalabb férfi él együtt, mint mester és tanítvány, illetve, nagybácsi és unokaöcs vagy örökbefogadott fiú. Két személyre mutat a tesztelés, az ő képviselőiket kéri fel az állító. 

A képviselők felállnak, egy erős feszültség érzékelhető a térben. A fiatalabb férfi képviselője elmondja, hogy nagyon haragszik: legszívesebbén megfogná az öreget, és kidobná a házból. Azt kívánja, bár élne az öreg számkivetve, és soha nem látnák egymást többé.  

Az öreg képviselője elmondja, hogy mélyen elzárkózva élnek egymástól az örökbefogadott fiával. Neki napi rutinja, hogy elmegy a tengerpartra, nézi a szemben lévő szigetet, és arról álmodozik, hogy egy nap csónakba ül, mindent itt hagyva, átköltözik oda, és csak azt eszi, amit a természet kínál: halat, tojást, madarakat. 

Az idővonalat végignézve azt látjuk, hogy ez a feszültség egész életükben megmarad az elképzelés és a vágy szintjén, de egyikük sem teszi meg, amire gondol. 

Az idővonal elején történt eseményt vagy szituációt keressük, mert látni szeretnénk, hogy mi vezetett mégis idáig. Látható, hogy a két ember viszonya harmonikus, az öreg gondoskodik a fiatalabbról, az pedig tiszteli őt. Azonban egy alkalommal megváltozik a kép: a fiatalt valami nagy veszteség éri, aminek feltehetőleg az idős ember is részese, és ez a veszteség valami olyan fájdalmat és haragot generál, hogy a fiatal soha többé nem tud megbocsájtani. 

Modellezve a veszteség képét, azt találjuk, hogy egy állat elvesztéséről van szó. A képviselők észlelése megegyezik az izomteszt eredményével: valószínűleg egy bárányról van szó, ami/aki a fiatal számára kedvenc állat lehetett, azonban egy különösen erős szükséghelyzetben (éhínség, hosszan tartó, kegyetlen tél) az öreg mégis levágta, és feltálalta vacsorára. A fiatal hazaérve kész tények előtt találta magát, felháborodott és ezt a traumát, veszteséget nem tudta többé feldolgozni. 

Anélkül, hogy a múltat meg akarnám változtatni, megkísérlek az Ági lelkében élő belső szereplők számára egy párbeszédet kezdeményezni, egyfajta oldást kínálni. 

Az öreg képviselőjét kérdezem, hogy mi az, ami számára megkönnyebbülést hozna.

Át szeretnék kelni a tengeren a szigetre, ahol minden szürke és köves. Egy lennék a természettel. Sátrat építenék, és úgy élnék, mint a természet része. Halat fognék és madarakat, vagy tojást keresnék a kövek között. Látnám a csillagokat, és a hajnalt. Hallgatnám a madarak kiáltozásait és a hullámverést. És amikor eljön az ideje, a szigeten halnék meg, visszaadva testemet a természetnek. 

Azt kérem az öreg képviselőjétől, hogy most, itt,  Ági lelkében ezt tegye meg. A fiatal képviselőjét pedig arra kérem, hogy figyeljen, mi történik. Benne, és az öreggel. 

Az öreg képviselője jelképesen tesz néhány lépést, és átéli, hogy számára ez valóban a helyes út. Átéli, hogy eggyé vált a természettel, annak törvényeit követve és saját maga számára is elfogadva. 

Kérem, hogy lélegezze be az élményt, ami meg is történik. 

A fiatal képviselője elmondja, hogy megkönnyebbült, amikor az öreg elment. Először némi kárörvendést, vagy bosszú érzést élt át, de utána, amikor észrevette, hogy az öreg számára ez a választás JÓ, akkor elcsendesedett, és elkezdte az addigi érzéseit átértékelni. 

Ekkor visszahívom – már ezzel az élménnyel gazdagodva – az öreg férfi képviselőjét a tér közepére, ahol a fiatal férfi képviselője most is “él”. Kérem, hogy várjon, és most ő legyen figyelemmel. 

A fiatal férfi képviselőjét arra kérem, hogy élje át a veszteséget, ami érte. Ennek segítésére beállítjuk a bárány képviselőjét. Látjuk, hogy a fiatal férfi – még nagyocska gyerek, amikor ez történt – ölében tartja a bárányt, és nagy szeretettel öleli. A bárány képviselője elmondja, hogy köszöni, hogy ilyen boldog élete lehetett, és bár sajnálja, hogy ez véget ért, ő a maga részéről vállalta ezt az áldozatot a gazdája túlélése érdekében. Elfogadja, hogy ez történt. 

A fiatal férfi képviselője kezd kissé megnyugodni, zaklatottsága csökken. 

Elérkezettnek látom az időt, hogy az idős férfival párbeszédbe kezdjenek. (Eddig nem tudtak kommunikálni egymással, a beszéd során csak érzéseikről számoltak be a csoportnak). 

Fiatal férfi: Miért? Miért kellett ezt tenni?! Ő nagyon fontos volt nekem! 

Öreg férfi: Ő volt a soron. Az állatokat azért tartjuk, hogy megegyük. Ez a sorsuk. 

Érzékelem, hogy ez a magyarázat kevés lesz a jelen helyzetben, ezért mint állításvezető a következőket mondom el: Az érzés, amit a fiatal érzett az állat irányába, egy előre, a távoli jövőbe mutató érzés volt,  amikor majd az embereknek nem kell húst enniük, és az állatokkal békében élnek, de aminek az adott korban és körülmények között nem volt meg a lehetősége valóságot teremteni. Azon a vidéken télen muszáj volt húst enni az életben maradás érdekében. Ha nem eszik meg azt a bárányt is, akkor előbb-utóbb meghalnak az emberek is, és akkor a bárány sem éli túl, hiszen nincs, aki gondoskodjon róla. 

A bárány képviselője: Teljesen igazat mondasz. Ez volt a sorsom, szívesen vállaltam az áldozatot az emberekért, akiket szerettem. 

A fiatal férfi képviselője: Bár még fáj, ami történt, de már enyhül. Rá tudok nézni az öregre. Lassan megbékélek. 

Az öreg képviselője: Kezdem megérteni, hogy az az utam nem visszafelé vezet, a természet részévé válni, hanem előre, ahol az állati élet is érték. 

 Tisztázom a jelenlévőkkel, hogy az oldás és a párbeszéd az állítást kérő belső világában zajlott le, az úgynevezett alternatív térben. A múltat nincs engedélyünk megmásítani, és nem is vagyunk képesek erre. De alkothatunk a belátás és rálátás segítségével gyógyító mintát, mint ahogy most is történt. 

A záró képben látjuk, hogy a három szereplő egymás kezét fogva körben áll. 

Ági is belép a körbe, átéli, hogy rátalált a törzse első tagjaira. 

Elmondja, hogy eredetileg nem így akarták nevezni a szülei, de amikor megszületett, édesanyja ránézett, és úgy döntött, hogy Ágnesnek nevezi. Most megértette, hogy miért: Ágnes = bárány. 

 

Ebben az állításban azt láttuk, hogy az emberben lévő kétféle harmónia-vágy hatott ellentétes irányban, s zárult le egymás felé: az egyik a természeti harmónia iránti nosztalgia, ahonnan jöttünk, a másik egy magasabb, isteni harmónia , ami felé haladunk.  

A természeti én elfogad, de amikor eljön az ideje, mindent odaad maga is  hálával, mert tudja, hogy ez az élete ára. Csak annyit vesz ki a világból, amire szüksége van. Része a természetnek, a körforgásnak. Ha végigviszi ezt az életstílust, nem marad tartozása… De végig tudja-e vinni? Vállalja-e tényleg? 

Egy másik életminőséget  képviselő lélekrész pedig az ahimszá, a nem ártás elve alapján minél kíméletesebben kíván élni, még akkor is és ott is, ahol látszólag ennek semmi helye nincsen. Körülményektől függetlenül, itt és most próbálja megvalósítani az isteni rendet, aminek rendszerébe tartozni törekszik. Hosszú utat kell megtennie, de tudja, a leghosszabb utak is az első lépéssel kezdődnek, s ő eltökélten kíván ezen járni. 

E két lényrész közötti, mintegy a folyamatosan áradó múlt és jövő közötti egyensúlyt, a múló pillanatot, a jelent, szimbolizálja, kapcsolja össze a bárány. Ez érkezett meg a záró képben, a három szereplő által alkotott kör formájában. 

Az oldást az állító életébe, szívébe pedig az a jelenet illesztette be, amikor Ági is megérkezett lényrészei közé. 

A törzs első, megtalált tagjai tehát: a vadász/húsevő, az aszkéta és a bárány. 

Fotók: Pinterest. Köszönet a művészeknek! 

 

Szeretettel várlak családállításra! 

Bottyán Katalin

személyiségintegrációs állításvezető

Regisztráció: szemelyisegintegracios.allitas@gmail.com

Csatlakozhatsz hozzám a Facebookon: https://www.facebook.com/csaladallitasesszemelyisegintegracio

Olvashatsz más témájú cikkeket, nézegetheted a képeimet a másik blogomon: http://bottyankatalina.blogspot.hu/

Vagy követhetsz az Instagramon: https://www.instagram.com/csaladallitas/

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Bottyán Katalin says:

    Ágnes hozzászólása a szöveghez, melyet üzenetben küldött el nekem: Köszönöm még egyszer. Elolvastam a bárányos írásodat. Most is sírtam, de most figyelj csak a kollégium könyvtárszobájában van hely és milyen könyv került a kezembe? Balog Béla: A természetes életmód kalendáriuma! Vegetáriánus étkezés hasznosságáról szól…
    Sosem szerettem a húst. Csak meg kellett ennem, hogy egészséges legyek.
    Mindig kinevettek, mert még a kenyérről is lekapartam a zsírt, ahogy csak tudtam.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!